Volt, mikor még jó volt

Ezt fogalmaztam meg egyszer: Olyan jó így…
Fekszünk az ágyon, fejem melleden. Kezed a hajammal játszik, időnként arcomon simítva egyet-egyet mesélsz, csak mesélsz.
Még sosem jártam ott, mégis, ahogy elmeséled úgy érzem ott voltam, láttam, velem is történt. Olyan jól tudsz mesélni. Olyan finom és szelíd a hangod.
Mesélsz és én látom a hegyeket. Magasak, hófödték, gyönyörűek. Ragyog a nap, vakít, hallom, ahogy lélegzik a hófehér csend és nézem a szélcsipkézte hótól roskadozó fenyőket, fákat. Minden csendes és puha fehér. Időnként látlak tovasiklani valamely meredek hegyoldalban, csak színes ruhádról véllek megismerni. Messziről, a csúcsok felől közelítesz egyre, nemsokára ideérsz. Jó nézni a barna, kipirult arcodat, nevető szemeidet és a mosolyodat, jó amikor megérkezel. Megérkezel, nevetve elmeséled, hogy ott, ahol legutóbb jártál megtréfált a vastag hótakaró, hogy csuda egy meredeken siklottál és nagyon jó érzés, hogy osztozom az élményeidben. Vidáman igazítasz egyet a léceken, a sáladon, nagy levegőt veszel, egy ölelés, egy mosoly és siklasz is újra a felvonó felé. Nézem, ahogy egyre kisebb leszel, ahogy egyre magasabbra és távolabbra érsz és bár tudom, hogy remekül siklasz, kicsit féltelek, bajod ne essék. Eltelik sok idő, mire újra felém siklasz, de szemem folyvást a hegyoldalt kutatja, mikor látlak meg újra… Jó várni rád. Míg várok, a felvonó mellől a vidám, színes síruhákat nézem, a hegyre felkívánkozókat. Hangjukat elnyeli a puha fehérség, nem hallom hogyan és miről beszélnek, de arcukon látszik a nevetés. Mennyiféle ember, ki tudja honnan jöttek… de mind ugyanazért jött, amiért te - és veled én- is. Jó itt. Jó veled.
Még sosem voltam ott, de tudom. A hangod, ahogy mesélsz, biztossá tesz.
Jó, hogy vagy nekem.