Lezárás

Március 21-én lett volna az évfordulónk. Igen, írt. Válaszoltam, mert volt gyerekszobám. Ugyanakkor hoztam a szokásos undok formámat, szerettem volna elérni, hogy ne írjon, ne üzenjen többet, de úgy látszik, nem tudom annyira megbántani az őszinteségemmel, hogy tényleg ne tegye többé. Időnként elcsodálkozik, hogy milyennek látom, kapkodja a levegőt, de nem rejtem véka alá, mit gondolok az egész múltunkról. Tényleg tévedés volt és egyre ékesszólóbbak az eszembe jutó emlékek és történések, mi nem voltunk egymáshoz valók. Az én szemszögemből ő nem érdemelt meg engem, nem érdemelt meg ennyi szeretetet, rajongást, odafigyelést, törődést, mint amit kapott. A környezetemben még mindig hihetetlennek tartják, hogy így meglépett mellőlem, hiszen szerintük is irígylésre méltóan szerettem. Szóval méltatlan volt egy ilyen magas hőfokú szeretetre és miután már levonult a szememről a rózsazsín köd, mióta nem sírok érte (sőt, már miatta sem), azóta egészen tárgyilagosan látom a hibáit és nem értem, mit szerettem benne. Jó, tudom. Jókor volt jó helyen, amikor szeretetre volt szükségem pont ott volt és eljátszotta, hogy szeret.
Na szóval ezeket már meg mertem mondani neki is és teljesen felszabadultam. És mindig azt gondolom, hogy amikor felhívom egy nagy hibájára a figyelmét és jelzem vele, hogy miért is nem fog soha normalizálódni a kettőnk kapcsolata, főleg nem fejlődhet barátsággá, akkor azt várom, nem jelentkezik többet. És de.
Pedig én lezártam. Még fáj, hogyne fájna, de lezártam.
Bár a legrégebbi barátom is le tudná zárni a kapcsolatát, amiben folyamatosan sérül, megszenved minden egyes napot... De képtelen rá. Van esélye egy új kapcsolatra, van egy nő, aki a világon mindennél és mindenkinél jobban tudná őt szeretni, de képtelen elfogadni, mindig az a másik jár a fejében.
Elgondolkodtatott, hogy vajon, ha az én utamat is keresztezi egyszer valaki, vajon én is képtelen leszek újból szeretni, vajon én is mindig a régi után fogok vágyni? Ha az újjal leszek, a régit gondolom magam mellé? Nem tudhatom. Meggyőződésem, hogy nem.

A barátom is adja magának a lehetőséget a szenvedős kapcsolat elfeledtetésére, egy szép és új létrehozására, de hiába vág bele. És ebben ilyenkor hárman sérülnek. Ő, az új nő és a gonosz ex, aki fel-felbukkan egy-egy üzenettel, telefonnal, megjelenéssel és ilyenkor kifordítja magából.
Nagyon nehéz valamit lezárni. Legalább olyan nehéz, mint leszokni valami függőségről. És ugye ne felejtsük el azt az általános megállapítást: aki kimondja a szakítást, könnyebben és hamarabb lezárja, mint akit elhagytak, akit lelkileg megnyomorítottak.
Zoli nem tud kiszabadulni a szenvedésből, én legalább már a legvégén tartok. Piszokul nagy erő kell hozzá!