Kerítők

Lépten-nyomon férjhez akarnak adni... Minden ismerős úgy gondolja, hogy nekem azonnal keresnem és találnom kell valakit. Hahó, várjuk ki, míg én gondolom így, okés?
Nem úgy megy ám az, hogy tegnap X lakott a szívemben, de ma kitessékeltem, holnap pedig már beleköltözhet Y. Akinél ez így megy, az nem tud szeretni. A szeretés nem múlik el azzal, hogy elhagyják az emberlányát. Meg kell várni, míg elmúlik. Már régen nem osztom azt a közhelyet, hogy egyik férfiból egy másik tud kigyógyítani. Az nem szeretet. Az nem szerelem. Az csak kémia.
Rettenetesen sok szeretet maradt "kiszeretetlenül" bennem.
Érdekes ám, a kapcsolataim elején mindig attól voltak elájulva életem értelmei, hogy mennyire nőies, szeretni tudó, gondoskodó, odafigyelő, érdeklődő és ugyanakkor még házias, otthonteremtő nőci is vagyok, aki megadja a módját az ünnepeknek, évfordulóknak is. Na nem értékben, hanem odafigyelésben. Aztán ezek az erényeim az idő múlásával szimpla kötelességgé, később észrevétlenekké váltak. Viszonzásra azonban nem találtak. Mindig csak odafelé volt érvényes a játékszabály, pedig a kapcsolat elején valahogy mindig tisztáztuk, hogy a játékszabályok mindenkire egyformán érvényesek, senki ne várjon többet annál, mint amit maga is ad/nyújt. És tessék. Én mindig többet adtam, de még a töredékét sem kaptam vissza. Volt egyszer egy főnököm, imádtam, ő mondta nekem, hogy bármilyen kapcsolatban is élek, akár szerelmes vagyok, akár nem, egy dologra mindig ügyeljek: egyensúlyban legyen a ráfordítás és a megtérülés aránya. Amint nem így van, tudjam, a kapcsolatnak vége lesz. És na, tényleg.
Nézem a "Mondj igent a ruhára" sorozatot. Menyasszonyos. Olyankor mindig kedvet kapok arra, hogy férjhez menjek. Aztán belegondolok, micsoda egy utolsó önző népség a férfi és mindjárt el is megy a kedvem. Lehet, hogy lesznek újabb barátok, haverok, cimborák, de az, hogy én szeressek is egy férfit, nem hiszem, hogy be fog következni. Így hát menyasszonyi ruhám sem lesz. Pedig olyan szépek... Csak ne kéne pasi az esküvőhöz :D !