Ismétlés a tudás anyja

Újra elolvastam a régi bejegyzéseimet és érdekes képet kaptam a hullámzó lelkiállapotomról. Időnként olyan indulat, harag volt bennem, hogy nem törődtem a megfogalmazással sem. Csak hagytam, hogy tomboljon a keserűség bennem. Minden szó igaz, amit leírtam, de ma már finomabban fogalmaznék.
Nem változik a véleményem róla, csak árnyaltabban írnám körbe.
Elolvastam a legkeserűbb bejegyzéseket, hogy így a lassan egy év elteltével nehogy elfelejtsem, mit is okozott nekem/bennem, nehogy valami olyasmit forgassak a fejemben, hogy akár normális viszonyban is lehetnénk egymással (amit ő szokott kérni, én pedig nemet mondok), ha nem is barátok. Semmiképp nem akarnám, hogy így alakuljon, nem is fenyegetett ez a veszély, de azért kicsit felborzoltam a vészjelzőmet, hogy nehogy újra csapdába essek. Még csak mostanra sikerült annyira kifeszegetni a rácsot, hogy kiférjen rajta a csapdába ejtett lelkem, még csak most kezd megint dobogni a szívem, mert a nagy keserűségben még azt is elfelejtett.