Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
Fagyott Mosoly

Így kezdődött a vég...

Fagyott mosoly · 6 hónapja
2017. szeptember 3. · 
Hat éve ismertük egymást és ennyi kellett hozzá, hogy utolérjem az érzelmeit. Iszonyatosan beleszerettünk egymásba. Úgy volt, hogy mi vagyunk egymásnak az igazi és a kapcsolatunk örökre szól. Úgy éreztük, igazán szerencsések vagyunk, hogy negyven felett is ránk tudott találni ez az eszelősen jó, édes szerelem. Nem költöztünk össze, azt beszéltük meg, majd ha a gyerekei kirepülnek, majd akkor, addig legalább van időnk kitalálni, megtervezni, hogy hogy is lesz az, amikor majd megöregedve a mi nagy szerelmünkről fogunk mesélni az unokáknak. Így visszagondolva, (miután megtörtént a nagy kiábrándulás és beköszöntött a tisztánlátás, helyén értékelem a dolgokat, nem vakít el a rózsaszín köd) talán 2-3 évig tarthatott ez a nagy szerelem, aztán elkezdett átalakulni. Neki egyre több elfoglaltsága akadt, kifogások sorát találta ki, miért nem jön, a baráti társaságába nem vont be, egyre több nélkülem töltött programja volt, míg nekem minden gondolatom ő volt, hogy hogyan tudok kedvére tenni, mivel tudok örömet okozni, odafigyeltem mindenre, amihez csak köthető volt a személye. Mi a kedvence, mit enne, mit inna, mit venne fel, mije nincs, hová menjünk nyaralni, milyen koncertre és egyáltalán mire vágyik… Néha szóvá tettem, hogy mintha a legfontosabból már nem is csak a fontos, hanem a nem fontos dobozba kerültem volna. Ha akkor őszintén megmondja, hogy már nem úgy képzeli a jövőt, ahogy én, ahogy korábban mi együtt, nagyon sok időt spórolt volna meg nekem. Az ő érzelmi elcsendesedéséhez párosult, hogy nagyon hosszú és nagyon kegyetlen betegsége miatt apukámmal össze kellett költöznöm és ápolnom kellett haláláig. (ez egy év volt) Töretlenül hittem, hogy ahogy én vártam a gyerekei felnövéséig türelmesen, most ő is vár, amíg összeszedem magam ebből a fizikai-lelki kimerültségből, amit a betegápolás eredményezett. Ám egy vidám nyári napon, a Rómain töltött nevetgélős délutánt követően miután hazament, egy háromsoros e-mailben azt írta, legyünk inkább barátok. Megkértem, hogy jöjjön el, nézzen a szemembe és mondja el, miért döntött így, hirtelen és teljesen váratlanul, miért csak ennyit érdemlek összesen 13 év után. Eljött és olyan kiábrándító dolgokat mondott, amiből rá kellett jönnöm: nagyon-nagyon régóta nem szeret már. Elkeseredtem. Ez az életre szóló szerelem? Ez a jóban rosszban? Ez a hullámvölgyek és lángolások váltakozása? Nem, nem, ez egy előzmények nélküli azonnali döntése volt, amire még csak nem is célzott, nem törekedett rá, hogy rendbehozzuk. Meggyőződésem, hogy már máshoz kötődik, mást szeret, mert ha nem így lenne, nem mondott volna gonosz dolgokat nekem, az Igazinak, a Nagy Őnek, az Ideálnak, a Minden Csoda Megtestesítőjének... Szembesítettem az indokaival és megkérdeztem, egy barát –ami ő szeretne lenni- mond-e ilyen nagyon bántó és fájó dolgokat? Természetesen ő is másképp látja és én is másképp látom a kapcsolatunkat. Ezen nem csodálkozom, ez mindig így van. Én úgy gondolom, hogy feleslegesen öltem annyi figyelmet, érzelmet és igen, pénzt is a kapcsolatunkba, régóta érdekkapcsolat volt ez már, az ő szerepe azt volt, hogy hagyta magát körülrajongani. Mert körülrajongtam. Minden apróságért megdícsértem, minden tervéért lelkesedtem, elismertem az okosságát, hogy többre és többre akarja vinni, közben nem tűnt fel, hogy ezekben a dolgaiban, a terveiben én nem szerepelek. Ahogy mondta a végén: hosszú hónapokkal a levélben elküldés előtt már eljutott erre a döntésre, mert nem lát perspektívát a kapcsolatunkban. Nem velem és nem örökre mégsem. Nem lehetett volna ezt korábban megmondani? Nem pedig tévedésben tartani, hagyni azt, hogy éljek és tervezzek aszerint, amiben korábban megállapodtunk? Borzalmasan becsapva érzem magam, rettenetesen kizsákmányolva, úgy érzem magam, mint egy kidobott csokis papír… 
Ez a blog arról szól, hogyan váltakoznak a napjaim, hogyan hullámoznak az érzelmeim, ha eszembe jut a történetünk.
A gyógyuláshoz tartozik, hogy 10707 db levelét megsemmisítettem, több száz fényképét eldobtam. Szamárság? Nem! Ekkora csalódás!
Máshol ez úgy működik, hogy a nagy lángolás utáni mély szeretet időszakában a legjobb barátod és egyben társad, párod, mindened a házastársad lesz. Egyszerűen nem értem...
2017. szeptember 4. · 
Már három hónap eltelt és a korábbi harag és düh, ami pár hétre elcsitult, visszatért és tombol. Mi mindent vett el átmenet nélkül, azonnal, drasztikusan és tekintet nélkül arra, hogy nálam nem múlt el... 
Mindenről eszembe jut. Azért ebbe egy kicsit bele lehet pusztulni.
 
Vártam hét évet -szerelmünk kezdetén megbeszélt eredeti terveink szerint- arra, hogy kilábaljon a nagyon szűkös anyagi helyzetéből. Pár év és könnyebb lesz... Nagyon sokat támogattam. Amije van, szinte minden tőlem. Januártól nem lesz hitele és a jövedelme is sokkal több lesz. És évekig mondta, hogy eljön az idő, amikortól ő fog nekem segíteni, ő fog engem meghívni, ő állja majd közös programjaink költségeit. Aha...
Vártam hét évet arra, hogy megnőjenek a gyerekei, hogy kirepüljenek, támogattam abban, hogy ne kelljen a gyerekeknek megszenvedni az apjuk új kapcsolatát. Most kirepültek. Mind.
Vártam, hogy amikor minden olyan körülmény, ami korábban akadályozta a közös életünket megszűnjön, elmúljon, elteljen, már csak egymással kell törődnünk, lesz időnk is, pénzünk is és lehetőségünk is a minőségében sokkal jobb életre.
Erre ő fogta magát és elfeledve minden tervünket, kijelentette, hogy neki itt vége, boldoguljak tovább egyedül.
Fáj arra gondolnom amikor öltözködöm, hányszor volt, hogy a lyukas zokniját látva szaladtam és vettem egy hétre való zoknit és bettem a szekrényébe.
Amikor felveszem a pulcsimat eszembe jut, hány bolyhos, viseltes pulóverje volt, amiket szépen lecseréltem, hiszen egy tanár nem nézhet ki "úgy". És szép lassan a nadrágokra, cipőre is sor került. Ő pedig ezeket a "normális" ruhákat elvitte és hozzám megint csak a régi, nyűtt holmikba jött. Nem tartotta fontosnak, hogy tessen nekem...
Mindenről eszembe jut, mindenről. És egyre keserűbben fáj.
Három hónappal ezelőttig a rózsaszín köd elvakított. Nem vettem észre, nem is gondoltam rá, hogy mennyire egyoldalú ez a "mindent érted"... 
Mennyi időmet ellopta! Nem tudom, mit kezdjek nélküle. Mindenben benne van, nem vagyok képes nem rágondolni és ezt borzalmasan megszenvedem.
Nagyon haragszom.
Iszom a délutáni kávét - egyedül. Nemrég még ő főzte és én két tenyerem közé fogva, lábaimat magam alá húzva a heverőn kortyoltam és nagyon szerettem ezeket a délutáni együtt kávézásokat.
Csak egy kicsit odabújnék... Sírni... Annyira rossz egyedül.
Kellene tudni, mikor hűlt ki, miért nem szólt, miért nem akarta megmenteni. Miért nem tudhatom a válaszokat...? Talán jobb így. Minden kérdés után ott a lehetőség, hogy a válasz még jobban fáj.
Holnap talán már könnyebb lesz.

2017. szeptember 5. · 
Annyi idő múlva lesz karácsony, mint amennyi ideje elhagyott. Vajon akkor is utána fogok még keseregni? Illetve nem utána, hanem miatta. Eljutottam már addig -és vállveregetés magamnak- hogy nem folytatnám, ha újra kérne. Nem bízom benne. És senki férfiemberben sem. Azért ez már egy lépés, ugye? Csak kérdés, hogy merre... :/

A jövő héten kórház. Olyan jó lett volna, ha átölel, bátorít... De eszembe jutott, ahogy azt mondta a személyes szakítás napján: ahogy idősödünk majd, egyre többet leszünk betegek, ő meg nem akar nekem segíteni, keressek magamnak mást erre, neki ez macerás. Na és akkor csodálkozik, hogy nem akarok (nem tudnék) a barátja lenni...
Ugye, hogy nem is érdemli meg, hogy bánkódjak miatta? Érdemtelen. És még sokmindentelen is. Meg talan is. És kiderült, hogy boldogulok nélküle. Nem állt meg a világ, forog tovább a Föld is, pedig egyiket sem hittem. Jé, van élet nélküle!
Van élet nélküle. Csak kicsit pocsék...

2017. szeptember 6. · 
Ne gondold, hogy következmények nélkül lehetsz önmagad. Ha úgy érzed, hogy előtte lehetsz gyenge vagy elesett és nem kell megjátszanod, hogy mindig 100%-os vagy, akkor ROHADTUL TÉVEDSZ!

2017. szeptember 11. · 

Rab Zsuzsa: Kötés
"Mert kell egy másik, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad. Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen."
Csak te nem kellesz a másiknak... 

Most megkérdi-e valaki tőle a napi hajtás után: milyen napod volt Kincsem? És várja-e valaki, hogy megérkezzen? Örül-e neki? És szereti-e úgy, ahogy szeretni kell? Gondoskodik-e róla féltőn, mint én tettem?
Sosem tudom meg és lehet, ha tudnám, hogy minden kérdésre igen a válasz, abba kétúgy belehalnék...

Mindenkit szeret valaki. Mindenkinek fogja valaki a kezét. Mindenkinek van kihez hazamenni.
Te önző, álnok...

Megkérdezném, ha engedném magamnak, hogy megbánta-e, fáj-e neki is. És szeretném, hogy azt mondja: boldogtalan, nagyon megbánta. Hogy tévedett és mégis én vagyok mindennek az értelme, nincs nélkülem sem ma, sem holnap, nincsenek színek, ízek, nincs élete csak sajgó lelke. Talán ettől jobban lennék.

2017. szeptember 13. · 
Nem tudok napirendre térni afölött, hogy mi mindentől fosztott meg engem ez a, ez a, ez a huligán, fogalmazzunk így...
Megfosztott attól, hogy örülni tudjak, hogy terveim legyenek, hogy képesnek érezzem magam dolgokra, hogy tudjam: nem vagyok egyedül, elvette tőlem a versek rímét, a sütemény ízét, az eső langyát, a sör habját, szóval nagyjából mindent, ami fontos. Nincs bátorítás, nincs vigasztalás, nincs együtt nevetés, nincsenek tervek és nincs előre. 
Kívánom, hogy legalább ennyire szenvedjen ő is és azt is kívánom, hogy soha többé ne szeresse őt senki, mert nem.érdemli.meg!!!
Hiába remélem hónapok óta ennek a haragnak a csillapodását, talán inkább csak erősödik...

2017. szeptember 16. · 
Most így irtelen eszembe jutott két dolog, amit sosem hittem volna, hogy velem megtörténhet. Velem soha, csak az igazi lúzerekkel és akivel igen, azok biztosan meg is érdemlik. Nos, elnézést bárkiktől, akik hasonló cipőben járnak, ezekért a gondolatokért. Szóval sosem hittem volna egyrészt azt, hogy engem így becsapjon valaki és ennyire fáj a történet, másrészt, hogy én is közhelyeket fogok kínomban írni. Erre tessék... Tucatbige vagyok.
Nyivákolok és szenvedek. Mentségemre szolgál, hogy ő ezt nem tudja. De remélem -és ezt már sokszor írtam- hogy ő még jobban megszenvedi ezt az ostoba döntését.

2017. szeptember 17. · 
Nem tudom túltenni magam a csalódáson. Minden normális férfi a szerelem mély barátsággá válása után feleségül veszi a kedvesét, mint legjobb barátját, legfőbb bizalmasát, őt mindenben kiegészítőt. Pont azért, mert a hormonok tombolása, a vak szerelem elmúltával szépen elmélyül a szeretet. Az én volt párom pedig inkább lelépett, pont fordítva van bekötve. Vagy egyszerűen csak ment -már bocs, de- a farka után...
Soha, senkit nem tudtam volna elképzelni, hogy életem végéig gondoskodom róla és szeretni, tisztelni fogom, csak őt. Nesze nekem.

Talán azt kellene tennem, hogy amelyik emlék eszembe jut vele kapcsolatban, azt leírom. Egy idő után ki fog derülni, mik jönnek elsőkként és azok jó vagy rossz emlékek-e.
Az első keserű emlékem, amikor először elvittem nyaralni Dobogómajorba egy énköltséges nyaralásra. Minden nap órákra eltűnt, elment egyedül bicajozni, amikor visszajött, mindig kocsmaszagú volt. Sokszor vonult félre telefonálni és kimondottan mérges volt rám, hogy neki milyen feszültségben kell lennie most, mert még sosem hagyta ott a gyerekeit ennyi időre. (Az anyjuk vigyázott rájuk, megjegyzem) Ja, bocs, én meg azt hittem, hogy egy szuper nyaralásnak a szerelmével egy ilyen szuper helyen örülni tud.
Mindjárt a második emlékem, ami időben előbb volt, az az erdőben sétálás. Idilli módon, előttünk szaladgált a kiskutyám, mi pedig szinte lépésenként megálltunk csókolózni, nem tudtunk betelni egymás szájával, egymás érintésével. Istenem, de szép volt...
Fodor Ákos :
SZEMEM ÉS SZEMED...

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel, és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor, és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.
Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel, és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor, és révület
- mi minden? mi minden ?
Csak szemem és szemed.


2017. szeptember 18. · 
Talán mondhatnánk azt is... Tulajdonképpen az vagyok valamilyen értelemben. Özvegy. Olyan tragikusan hirtelen, előre nem kiszámíthatóan ment el/lépett ki az életemből, mintha meghalt volna. NEKEM így tűnt. Meghalt a számomra és én meg már régen meghaltam a számára.
De nézzünk csak előre, mi özvegyek, ma is felkelt a Nap, mi is felkeltünk, lehet, hogy ma valami csoda következik.

2017. szeptember 24. · 
Találtam valahol:
"...A fiúk pedig elfelejtettek küzdeni. Eltunyultak, férfiatlanok. Nem akarnak megvédeni, inkább elfutnak, ha bajba kerültél. Ha utazásról beszélsz, kidobnak, mert ahhoz nincs kedvük. Naphosszat heverésznek veled a kanapén és elvárják, hogy körülzsongd őket munka után a vacsorával, de nem tisztelnek annyira, hogy a nyilvánosság előtt felvállaljanak, mint barátnőt. Féltékenyek, de nem eléggé. Macsóskodnak, de harmatgyengék. Mint az elefántbőrön a darázsfullánkok, olyanok az érveik. A fiúk és lányok nem tisztelik egymást, futószalagként kezelik a kapcsolatokat és méricskélik a kapcsolatba beleadott ‘önrész’ nagyságát.
Egy igazi férfi mellett igazi nő áll, és viszont. Igazi nővé, csak igazi férfi mellett válunk. Olyan mellett, akinek vannak célkitűzései, aki nem ijed meg egy kis munkától. Milyen nővé válunk mellettük? Gondoskodóvá és önfeláldozóvá, szebbé, magabiztosabbá. Tudjátok, a kitüntetett figyelem nem a luxus vacsoráknál kezdőik, hanem amikor a nagypapám kislattyog a garázsba egy újabb kiló lisztért, amikor a nagymamám elszámolta magát sütés közben. Vagy, amikor az anyukám nem tejszínnel főzi a levest, mert apa azt nem szereti. Aztán ott folytatódik, hogy még mindig kézen fogva sétálnak és kuncognak valamin, amit csak ők értenek. Meg ott, hogy közösen küzdve, felépítenek egy életet, gyerekeket nevelnek, vállalkozást igazgatnak, támogatják egymást, és anyatigrisként torkon ragadják a rágalmazókat. Úgy gondolom, hogy amíg azt méricskéljük, hogy a másik “magas-fenntartású” ember-e, addig egy hajszálnyit sem értettük még meg, mit jelent igazi férfiként és nőként élni.”
Na hát Tibi, ez a harmatgyenge, elférfiatlanadott valaki, ez te vagy... Önáltató, önző és bár iskolázott, de buta vagy, nem érted a kapcsolat, a tervezett közös élet lényegét. Majd rájössz, kit és mit vesztettél velem, de hiába vinnyognál az ajtóm előtt, sosem tudnék megbocsátani.

Vas István: 
Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
Szégyenhalált tapint az ujjam,
Rád gondolok napnyugtakor,
Ha töprengek, hogy hol aludjam.
De jó, hogy nem vagy most közel,
Hogy életeddel újra másnak
Szolgálsz, hogy nem engem ölel
Karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
Veszendő és elérhetetlen,
Szemed vidám villámai
Lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
Az arcod olyan gyönge rózsa…
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz-e róla.

2017. szeptember 25. · 
Éjszaka nem tudtam aludni és rengeteget gondolkodtam, természetesen a hirtelen véget ért kapcsolatomról. Piszokul fáj még mindig, de már hálistennek ott tartok mérhetetlen haragomban, hogy nem is értem hogy szerethettem ezt a férfit valaha annyira. Öntelt, önző, hajlamos rá, hogy igénytelenül nézzen ki, (az autója meg mindig mocskos BELÜL, ez már önmagában is árulkodó) dölyfös, költekező, egyetlen pozitív tulajdonsága van: iskolázott. Sem férjnek, sem társnak, sem barátnak nem igazán alkalmas. Nem is értem, miért picsogtam érte hónapokig. Ja, nem, most is kijavítom: nem érte, hanem miatta. Nem tudnám soha többé szeretni és olyan harag és indulat van bennem még mindig, hogy jobb, ha messzire elkerül.
Így hát arra jutottam, hogy a továbbiakban nem is vele foglalkozom, hanem leírom, hogyan szeretném tovább. Terveket, célokat tűzök ki és mindent megteszek, hogy ne érezzem az űrt, amit ez a léhűtő hagyott.

2017. szeptember 30. · 
Régen jártam itt. Próbálom legyőzni magamban az indulatokat. Nehezen megy.
Új taktikát kell bevetnem. Rengeteg tervet kell készítenem, amik mellett nincs időm egy arra teljesen érdemtelen, hűtlen, önző ember miatt siránkozni. Ezen dolgozom.
Ami miatt mégis kesergek az az, hogy mást, amikor ennyire nagyon szüksége lenne rá, babusgat a párja, engem meg pont ezért hagyott itt. Mert nem akar segíteni, ha beteg leszek, (pedig akkor még tervben sem voltak ezek a műtétek) erre keressek mást... Szívem szakad meg ekkora lelketlenség miatt.
Az új évet nélküle úgy fogom elkezdeni, hogy ismerkedős kalandjaim lesznek. Nem, párkapcsolatra nem törekszem, de ismerkedem, leginkább társaságokkal, hogy kimozduljak, legyenek élményeim, azokból -jókból- nem jutott nekem évek óta.
Na majd most!
. · 
Mióta "így jártam" naponta találkozom ilyen versekkel és elszomorító, hogy ezek a versek mind fel nem dolgozott bánatból táplálkoznak.

Boda Magdolna: Télifagyi
Ugyanezen a padon ültünk 
akkor tulipánok voltak a parkban 
most fagyott árvácskák 
Vaníliafagylaltot nyalunk 
a csokit régen sem szerettük 
akkor is hideg volt 
ölünkbe tettük a kesztyűt 
Most is
Sápadt vagy 
fénytelen a szemed 
már nem veszekszel velem 
amiért nincs rajtam sál 
nem is nézel rám 
Talán észre se veszed 
nem érsz hozzám
Egyik kezedben a fagyi 
a másikkal a kesztyűddel babrálsz 
én vizsgállak téged aprólékosan 
hajad (az időt nem tenném szóvá) 
a szájad: ezzel csókoltál 
/vagy nem? azt mondják 
hétévente kicserélődnek a sejtek/ 
a füled cimpáját 
néha viccből finoman beleharaptam
Nem emeled fel a fejed 
úgy mondod megnősültél
hogy azt lássam: bűntudattal 
két gyereked van 
tárcádból előkerül két kép 
szépek milyen kár 
nem ránk hasonlítanak
Tanácstalanul bámulom az árvácskát
akkor hát minden rendben 
fontos vagy és szeretnek 
mennék 
Fölállok megigazítom kabátom 
még elköszönök 
kétoldali arcrapuszi
Elindulok a trolimegálló felé 
belebújok a kesztyűmbe 
két megálló között
belém karolnak az emlékek
késő
a számban a vanília íz
már rég átment keserűbe

2017. október 8. · 
Sok éjszakát virrasztok végig. Nem miatta, hanem a gyógyuló-fájó lábam miatt. Ezek az ébrenéjszakák elhozták nekem a megbizonyosodást, hogy ő egy nagyon hosszú ideig tartó tévedés volt. A hullámnak most azon a felén vagyok, ahol már nem fáj. A haragom viszont... Egy hegyet szét tudnék robbantani azzal a temérdek indulattal, ami bennem feszül. El kell telnie még pár hónapnak ahhoz, hogyha véletlenül valahol összefutunk, (mondjuk ennek esélye nulla, hiszen nem egy közegben mozgunk, legfeljebb egy bevásárlóközpontban kerülhet rá sor) ne nézzek rá megsemmisítő megvetéssel és ne öljék meg a szememből kilövelő villámok.
Sosem tudtam, hogy tudok ennyire haragudni.


2017. október 9. · 
ma reggel rájöttem, hogy mi a szabadság 
a szabadság az az érzés, hogy együtt vagy valakivel
tehát nem vagy egyedül és mégis mindent megtehetsz 
azt, ami jó a te lelkednek 
azaz: 
olyan lehetsz, amilyen te vagy 
okos és buta, szelíd és vad, szép és csúnya, öreg és fiatal 
szégyenlős és gátlástalan 
a szabadság az a legfőbb emberi érzés, hogy léteznek 
emberek, akikkel ha együtt vagy… önmagad vagy.

És amikor tényleg azt hiszed, hogy így van, akkor egyedül maradsz... :(

2017. október 14. · 
Gámentzy Eduárd
Hazudni szépet...
- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...

2017. október 16. · 
Rém büszke vagyok magamra, hogy már régóta nem jártam itt sírni, panaszkodni, bánkódni. Navégrehogy... :)

2017. október 17. · 
Milyen érdekes, még egy-két hete sírtam volna ettől, ma már csak hümmögök kettőt, kicsit elréved a tekintetem, aztán lépek. Gyógyulok kifelé ebből a lelketlen önző emberből. Szuper vagyok, egyszerűen szuper!
"De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ."

2017. október 23. · 
Helló én! Hogy vagyok? Kösz. Azt hiszem, kigyógyultam.
Okafogyottá vált a napi posztolás. Már nem foglalkoztat az exem. Ha gondolok rá esetleg, akkor is csak úgy, hogy nahát, nem is értem, mit tudtam szeretni benne, hogy nem tudtam észrevenni, hogy évekig megjátszotta magát, olyannak mutatkozott, amilyennek tudta, hogy szeretném, ha olyan lenne... Közben meg. Na de elmúlt.

2017. október 27. · 
Tegnap írt nekem. Jót akart. De nem sikerült. Nem lett jó. De nem érdemes erről többet szólni. Nem nagyobb hírérték, minthogy felhős idő van. Nem fáj már. :)

2017. november 7. · 
Hogy szerettem volna...

Sohonyai Attila - Csak legyél ott

Ha este megjövök, van, hogy szorongok,
ne kérdezz, csak legyél ott.
Mikor a vállamra ül a félelem madár,
s bordáimhoz közel károg,
ne hessegesd el, csak legyél ott.

Mikor a kis, szépnek látszó pelyhekből
egyszer csak mázsa teher lesz, a testem megrogy,
ne emelj le semmit, csak legyél ott.

Mikor téged okollak, s bántalak a semmiért,
bocsásd nekem, s viszonzásra kérlek
ne keress okot, csak legyél ott.

mert ha este megjövök, van, hogy szorongok,
nem kell, hogy megértsd, csak engedj magadhoz,
hadd legyek ott.

2017. november 9. · 
Hajnal Anna - Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam, 
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam: 
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.
Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal! 
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal! 
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.

2017. december 2. · 
Már csak a délutáni közös kávézások hiányoznak...

2017. december 18. · 
Ezt ma olvastam és találtam benne pár ismerős érzést.
Rakovszky Zsuzsa: 
KERESTELEK
Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk, és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az. Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e?
Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna... Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. a megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

január 17.,  
Milyen érdekes...
Szakításunk napján nagyjából 30 perc alatt többet megtudtam az ő jelleméről és valójáról, mint előtte 13 év alatt.
Pár perc műve volt és leértékelődött bennem minden, ami miatt csodáltam, felnéztem rá, amiért rajongtam érte, amiért azt éreztem csak vele érdemes élni, megöregedni, öregecskén kézenfogva mendegélni.
Még mindig tart ez az állapot. Nem értem, hogyan tudta velem elhitetni, hogy más, mint amilyen.
Annyi hibája derült ki a jellemének, hogy ha most ismerném meg, már nem tüntetném ki a figyelmemmel, elintézném annyival: olyan, mint a többi. 
Fájdogál a felismerés, hogy sajnos csak kihasználta a mély szeretetemet, hogy csak addig tartott, míg mindent meg nem kapott tőlem, amit nem tudott egyedül megszerezni. Fáj, fájdogál, hogy inkább kivett sokat a kapcsolatunkból, minthogy beletett volna, de t a l á n tanultam belőle.
Felmerül bennem a kérdés: hány éves koráig tanul a hibáiból az ember? Van-e még időm, hogy megpróbáljam megint, nem elkövetve ugyanazt a hibát? 
Egy darabig elgondolkodom ezen.

január 21., 9:58 · 
Gyönyörű tél lett. Puha, fehér hótakaró mindenhol, olyan friss, hogy még az utak feketéje sem csúfítja az egybefüggő hófehérséget.
Milyen jó is lenne most egy társsal szánkózni menni, kicsit rohangálni a hóesésben, bolondozni, hóangyalt készíteni, hógolyózni, vidámkodni. Aztán sült gesztenyét enni, frisset-forrót, forralt bort szürcsölve egymásnak dőlni, havas téli világban gyönyörködni. Kicsit téli boldognak lenni.
január 21., 10:05 · 
Hóban
Ropogott a friss hó a talpam alatt, ahogy haladtam a belvárosi forgatagban. Sűrű, kövér pelyhekben hullott, megült sapkámon, hosszú sálamon. 
Apró kutya viháncolt előttem a járdán, vidáman kapkodott a hópelyhek után, talán az első tele lehetett. 
Mosolyogva bámészkodtam, néztem a kirakatokat, az ünnepi alkalmi standokat a körúton, a fákra felaggasztott égősorok csillogását, a piros-aranyba díszített üzleteket.
Már jó ideje leveleztünk. Mély barátság alakult ki köztünk annak ellenére, hogy sosem találkoztunk. Így állapodtunk meg. Valamiért mégis látni akart, akkor nem értettem miért, ma már igen. Azt mondta: „fontos, legalább egyszer!”
Nem siettem. Tudtam, hogy vár rám kíváncsian, türelmetlenül, mégsem siettem, teljesen fel akartam készíteni a gondolataimat, az érzéseimet a vele való találkozásra. Azt szerettem volna, hogy már az első pillanattól minden mozdulata, minden mondata örökre bevésődjön az emlékezetembe. Tudjam majd felidézni, amikor hosszú leveleket írok neki.
Elsétáltam a presszó előtt, nem tudtam belépni. Még nem. Sutának és túl izgatottnak éreztem magam, ha beléptem volna, egy szót sem tudtam volna mondani.
Elmentem hát még kétszer a bejárat előtt, közben elképzeltem a találkozásunkat; amint belépek a presszóba, kicsit topogok az ajtóban, leverem csizmámról a rátapadt havat, leveszem a sapkámat és körülnézek. Meglátom őt, ahogy barna pulcsiban, kávéját kevergetve, várakozásteljesen felém néz. Akkor ő feláll, mert tudja, hogy én vagyok, akire várt, tesz felém pár lépést. Én odaérek, aztán…
Megérkeztem negyedszer is a bejárathoz. Na, kislány, gyerünk! Most! - bíztattam magam. Beléptem. Két idős, jobb időket megélt hölgy üldögélt süteménye mellett és módfelett élvezettel kortyolgatta teáját, félhangosan beszélgettek közben. Három másik asztalnál egy-egy férfi üdítőt vagy sört ivott, olvasgatott. Egyikük sem figyelt fel, mintha egyikük sem rám várt volna. Levettem a sapkámat, sálamat és választottam egy üres asztalt féloldalt az ajtónak. A felszolgáló –középkorú, alacsony férfi, fenyőfa mintás bordó mellénykében - türelmesen megvárta, míg leveszem kabátom, megigazgatom a hajam, elhelyezkedem, aztán kedvesen megtudakolta mit szeretnék fogyasztani egy ilyen hideg, ámde szép délelőttön. Tanácstalan voltam. 
Azt beszéltük meg, hogy együtt fogunk kávézni, de ő még nincs velem. Egy narancslét kértem. Miután megkaptam a friss narancsból facsart italt, párat kortyoltam belőle és közben elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha nem jönne el. Ha meggondolta mégis magát az utolsó pillanatban. 
Már tíz perce ültem az asztalnál, csizmám körül a leolvadt hó tócsája, poharamban az utolsó korty narancslé. Intettem a felszolgálónak. Mielőtt elindulnék, kérek egy forró, erős feketekávét, határoztam el, hiszen tulajdonképpen azért is jöttünk volna… 
Amikor leadtam a rendelést, a mellettem lévő asztalnál megszólalt egy kölykösnek tűnő férfihang is: 
- Azt beszéltük meg, hogy együtt kávézunk! - mondta felém fordulva, nagyon csibészen mosolyogva, tettetett felháborodással, majd a felszolgáló felé fordult és megdupláztatta vele a rendelésemet. Felállt, átfordította a székét az asztalomhoz, majd leült velem szemközt.
- Ugye nem haragszol ezért a kis csalásért?- kérdezte angyali ártatlanul, miközben én pirult arccal, meglepődve és feltehetően nagyon bután néztem rá. Ám még mielőtt megszólaltam volna, a kezét az asztalon zavartan bármi babrálható után kutató kezemre tette, kicsit megszorította, majd arcomhoz hajolt és adott egy puszit. Zavarom szinte a végtelenségig fokozódott, csak annyit tudtam elsuttogni : 
- Most ezt miért….
Vidáman, szavamba vágva válaszolt, szinte nevetve:
- Tudnom kellett milyen vagy. Hallanom kellett a hangodat. Természetességedben csak akkor ismerhettelek meg, ha azt hiszed nem vagyok itt. Ne haragudj, nagyon kérlek! Látod, ha nem így tettem volna, most itt ülnék és nem is hallanám a hangod, mert ugyanilyen zavartan hallgatnál. 
Igazat adtam neki magamban. 
Kihozták kávéinkat. Megízesítettük, ki-ki ahogy szereti és hozzáláttunk.
A szomszéd asztali két idős hölgy nagy lelkesedéssel szemlélte a köztünk zajló történéseket, örömmel figyelték mi történik és azonnyomban sürgős sugdolózásba kezdtek, melynek középpontjában innentől kizárólag mi álltunk. 
Az asztalon megtámasztva két könyökünket, kávéscsészéinkkel a tenyerünkben hosszan néztük egymást. Elmosolyodtam.
- Végre! – mondta felsóhajtva.
- Nem tudnék rád haragudni – mondtam immár teljes nyugalmamat és hangomat visszanyerve. – Jó ötlet volt, még akkor is, ha én voltam a szenvedő alanya!- ismertem el. De mi lett volna, ha nem kérem a kávét, csak fizetek és csalódottan elindulok?
- Akkor azt mondtam volna, hogy hé, szépasszony, mielőtt elindulna ebbe a nagy hideg télbe, meginna-e velem egy kupicával? Ismerd el, ez is jó indítás lett volna!
Nevetni kezdtünk.
- Nem sajnáltál engem, hogy azt hiszem, becsaptál?- kérdeztem.
- Nem, bestia, hiszen arra sem méltattál, hogy megbámulj kicsit jobban és felismerj: ÉN vagyok! De ez azért jó kis teszt volt arra nézve, hogy vizslatod-e az ártatlan férfiembert magad körül akár unaloműzésből, akár bosszúból!? Meglapulva figyeltem, és átmentél a vizsgán! De mondd, miért is nem néztél jobban körül?
- Mert nem röpültél felém amikor beléptem, holott én valahogy úgy képzeltem el! Nem volt szemedből tükröződő türelmetlen várakozás, nem volt kamaszos tanácstalansággal fűszerezett csetlés-botlásos elém sietés, holott ennyit igazán elvárhattam volna joggal, nos, úgy gondoltam, még nincs itt az a férfi, aki rám vár. Hiszen ő futna, rohanna, karjaiba kapna, lassítva megpörgetne, közben háttérben halkan romantikus zene, piros szívek a képernyő baloldalától jobboldaláig haladóan, zsebkendőbe pityergő anyókák és egyéb ilyen hatásos kellékek. Ugrándozó őzek, hempergő nyulacskák, fák ágain ringatózó dalos madarak, hullámzó pipacstenger… Mindezek hiányában elismerheted, hogy egyszerűen nem gondolhattam, hogy itt rejtőzöl valahol! És akkor még a rózsaszirmokat hintő fehér ruhás szüzekről és fanfárt fújó, díszsorfalat álló pufók angyalkákról szót sem ejtettem…
Nagyokat mulatott az indoklásomon, majd megkérdezte képzelt bajuszát pödörve: - Mondja kedvesem, sok Romanát, Csók és könnyet, egyebeket teccik é olvasni? Netán brazil szappanoperákon nevelkedett, kisnaccsád?
- Eleinte Micimackón, Lolka-Bolkán, később Kassákon és Pilinszkyn, hiszen ez elvárás volt, amikor levelezni kezdtünk, de néha teszek egy-egy kitekintő kirándulást a művészet egyéb válfajaiba is. Lásd Gyöngy, Móricka, Nők Lapja, hébe-korba kikapcsolódásként egy-egy csujogatós tájvers… Széles spektrumú ám az érdeklődésem!- feleltem szempilláimat rebegtetve.
- Látom sikerült leküzdeni a zavarodat…
Nevettünk.
- Ez csak a látszat, még kicsit megilletődött vagyok, de te viszont meglepően jól kezelted ezt a helyzetet. Arra számítottam, hogy visszafogott, félénk leszel, de nem, magabiztos vagy és uralod a helyzetet!
- Tudod mennyit gyakoroltam, nehogy lebőgjek?
Megint nevettünk.
Időnként kortyoltunk a kávénkból és közben beszélgettünk. Nagyon örültünk egymásnak. Aztán elfogyott az időnk, mennünk kellett. 
A körút felé indultunk, egymás mellett bandukoltunk vidáman, gondtalanul fecsegtünk, mint a kamaszok. Gesztenyét sütögető, fázós leányzó mellett haladtunk el, majd mindketten egyszerre fordultunk meg.
Veszünk? – kérdeztük egyszerre. És vettünk. A forró gesztenyéket zsebeinkbe dugtuk gyorsan, hogy jól melegítse kezünket-testünket, kellemes ünnepeket kívántunk a gesztenyeárus lánynak, majd nevetgélve tovább mentünk. Még mindig esett, sűrűn, nagy pelyhekben. Szép barna haján, szempilláin megültek a pelyhek, kipirult arca, mosolya most is a szemem előtt. 
Nem találkoztunk többet. 
Levelet is kevesebbet kaptam.
Aztán az egyikben elbúcsúzott tőlem, végleg. Azt mondta, ne sírjak, hiszen odaát majd találkozunk, és ha ő kicsit előbb is ér oda, majd megvár egy kávé mellett és ugyanott folytatjuk, ahol most abbahagytuk, mindig olyan jókat fogunk nevetni, mint ott, akkor a presszóban.
Azóta minden hópehely rá emlékeztet.

január 22., 10:22 · 
Azért csodálkozom a bennem lévő ellentmondásokon. -na jó, annyira mégsem.
BIZTOS vagyok benne, hogy SENKIT nem tudnék szeretni. Hogy most még, vagy már, ezt nem tudom. Mégis vágyom egy kis kézenfogva sétálásra, közös takaró alatti tévézésre, beszélgetős kávézásokra, egy-egy arcsimításra, közös főzőcskére, bolondozásra. És igen, hiányzik a férfi friss illata, megnyugtató közelsége, karjának ereje, a biztonság. Ugyanakkor ha alanyát keresem a vágyaimnak, minden esetben az a válaszom magamnak: jézusom, neee...., csak ő ne. És hiába lapozok a lehetőségek naptárában, senki nincs, akitől elfogadnám, hogy mindezeket a hiányokat betapassza a jelenlétével. 
Jól kitolt velem ez a tibi... Azért így fél év elteltével már rég nagy lendülettel ismerkednem kellene, rá -erre az érdemtelenre- sem gondolva, ezzel szemben csupán a rá sem gondolva rész van meg időnként, a többi még húúúúúú, de messze van!

január 23., 21:24 · 
Ez a bitang... Ez a vers talán annyiban különbözik attól, amit én érzek, hogy de, én megbántam és bizony én nem múló haragot is érzek.

Heinrich Heine:
Bánat
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

/Szabó Lőrinc fordítása/

január 25., 10:09 · 
Épp leültem, hogy valahogy megfogalmazzam mit is szeretnék, hogy miután életem legnagyobb és legfájdalmasabb elhagyását átéltem, ki kéne menni a világból, meg kellene végre találni a helyem, de akárhol vagyok, máshol lennék, bármibe kezdek, mást kellene tenni és akárki van velem, mással lennék, szóval ezt kezdtem el magamban összerakni, amikor szembe jött velem Baudelaire-től egy idézet : "Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok." Hát akkor én már nem is fáradozom vele, hogy megfogalmazzam. :)

 
A reggeleket kávéval és ébresztő fürdéssel kezdem. A reggeli nagy, Luca kutyusommal közös séta után házimunka, vásárlás, főzőcske. A délutáni séta után általában már semmi tennivalóm, hacsak be nem vállalok valami határidős tevékenységet, mint gépelés, jótékonykodás. Van időm odafigyelni a környezetemre, magamra, azt mondhatnám: rendben vagyok. Borzalmasan csúnya és elviselhetetlenül buta nem vagyok.
Felmerül bennem, hogy akkor miért nincs nekem párom? A büdös, igénytelen, primitív, alkoholista nőknek is mind van kihez hazamenni, nekem miért nincs?
Engem miért nem oltalmaz, szeretget, dédelget és ölel át óvón egy erős karú férfi, akinek a szíve a helyén? Aki értékeli, hogy míg ő biztonságot ad nekem, én meleg otthont teremtek neki és vidámságot viszek az életébe. Aki örül nekem ha belépek, látom a mosolyt az arcán és elém jön örömmel a lakás legtávolabbi zugából is, hogy megpusziljon és átöleljen.
Furán van ez a világ összerakva. Akivel jó voltam, mindig becsapott, lehúzott, megcsalt. Eleinte szenzáció számba mentem a gondoskodásommal, feltételek nélküli szeretetemmel, aztán ez ledegradálódott egyszerű kötelességemmé és értéktelenné vált. Mondom én, fura ez a világ...
Nem a magánytól félek, na attól nem. Csak az a sok ki nem mondott "szeretlek" és a vele járó odaadás mind itt maradt bennem kihasználatlanul, kimondatlanul, ki nem mutatottan.

január 27., 
Ki tudja, mit álmodhattam, amire nem emlékszem, de ma megint mérhetetlen haraggal ébredtem.
Jó lenne visszaforgatni az idő kerekét arra az évre, ahol még nem ismertem. :(

január 31., 10:16 · 
Kivéve az a pernahajder... :(

"Csak a szerelemben hiszek. Jóformán minden azért van a világon, mert férfiak és nők szeretik egymást." - Krúdy Gyula

február 1., 10:43 · 
Közeledik ez az átok Valentin nap, amikor emberek tömegei érzik kínosan magukat a kötelező romantikától, netán az egyedülléttől akkor, amikor mindenhol azt akarják lenyomni a torkunkon, hogy ezen a napon aki nem utazik, vacsorázik, leánykér, ajándékot vásárol, az nem is ember...
Egyszer megtörtént esemény alapján írtam:
Tartozni valakihez…
„Az ajtók záródnak, kérem vigyázzanak” – már elhangzott, amikor a srác berobbant a metróba. Az eddig unottan csámcsogó szőke lány -amint kipukkadt szájában a rágógumiból fújt hatalmas lufija- rácsapott egyet mellette ülő szintén unott barátnője combjára és azt mondta, de tök állat az a pasi, nézd már! A másik lány megkereste tekintetével a srácot, pár pillanatra mintha az érdeklődés szikrája is megcsillant volna a szemében, majd lelkesedéstől mentesen, közömbös és szenvtelen hangon azt válaszolta, aha, felszedjük? Valentin lesz a hétvégén, beégnénk pasi nélkül. 
Túl hangos volt a metró zaja ahhoz, hogy mi, a többi utas hallhassuk a folytatást, így csak megfigyelni és megmosolyogni tudtuk a lányok gesztusait. 
Szemmel láthatólag hamar valamiféle kompromisszumra jutottak a sráccal közös sorsukat illetően, ám mielőtt bármit is léptek volna, érdeklődésük tárgya ahogy jött, úgy el is tűnt a következő megálló forgatagában. Két-három nyak-nyújtogatásnál azonban úgy tűnt, nem vált érdemesebbé a srác. A lányok összenéztek, vágtak egy grimaszt, megvonták a vállukat és mind a tizenhat évükkel unatkoztak tovább, mint még pár perce is. 
A Deák térnél sokan leszálltak, a lányok mellett üresen maradt az ülőhely. A beözönlő tömegből kivált két 20 év körüli fiú. Leültek a lányok mellé. 
A szőke megbökte ismét a barátnőt, aki cseppet sem diszkréten szemügyre vette a két fiút, akik mindeddig nem figyeltek fel a két fiatal, bimbódzó nőre, beszélgettek, szinte már vitatkoztak valamin, de ettől a pillanattól nem lehetett nem tudomást venniük róluk. A fiúk zavarba jöttek a nem leplezett, már-már kínos szemrevételezéstől, elakadt beszélgetésük is. A lányokhoz közelebb ülő fiú elfordult a másik fiú felé, igyekezett elhatárolódni, testével mintegy falat emelni négyük közé. 
A szőke szemérmesen érdeklődni kezdett, mi van félsz a nőktől? Barátnője megtoldotta, mi van, melegek vagytok? Ezen mindkét lány erőltetetten kacarászott egy ideig, majd amikor a két fiú felállt, hogy a kocsi távolabbi felébe meneküljön, felháborodva tűz alá vették őket. Mi van, nem vagyunk elég jók ? Azt hiszitek, ti kellenétek nekünk? Egy büdös francot, menjetek ti a fenébe, biztos van lóvétok, mi, azért még ne higgyétek, hogy nektek mindent lehet! Bunkók! Levagytok! Agyatlanok! 
Egymást hergelte a két lány, de ahogy eltűnt a két fiú a tömegben, nem strapálták magukat tovább a szidalom-özönnel. Újra apátiába süllyedve rágóztak tovább. Mintha semmi sem történt volna. Csak utaztak unottan, rágólufikat fújva.
Döbbenten hallgatott mindenki.
Állt egy darabig a szerelvény két állomás között, csend volt, a barátnő megszólalt, te, menjünk már be a plázába! Bakker, mondtam már, szombatig össze kell hozni valakit, mert gáz valentinkor nem tartozni senkihez! 
A Gyöngyösi útnál leszállt a két fruska. Bementek a plázába. Mert valentinkor tartozni kell valakihez. Mindenáron.

február 1., 16:55 · 
Még mindig meglepő számomra, hogy milyen hullámvölgybe tudok kerülni a történtek miatt.
Ennyi idősen olyan jó volt abban a tudatban lubickolni, hogy megtaláltam életem párját és soha többé nem kell amiatt aggódnom, hogy nem lesz kit szeretnem, nem lesz aki szeret, mindig itt leszünk már egymásnak és holtig tartó hűséggel, odafigyeléssel együtt öregszünk meg, gondoskodunk egymásról, nem csak szeretjük, de tiszteljük is egymást.
Közös életünk érdekében annyi, de annyi mindenről lemondtam az ő javára, annyi sokat áldoztam, hogy így visszatekintve a hajam tépem. Mert akkor úgy éreztem, hogy amiért áldozok, azt a közös jövőnk érdekében áldozom, tehát magamért is, ÉRTÜNK. 
Amikor elhagyott, mert "nem látok perspektívát a kapcsolatunkban", azaz már mindene megvolt, azt mondta: legyünk csak barátok.
Barátok? Hogy lehet egy önző szélhámosnak barátjává válni, amikor őrületbe kergetett az árulásával? Még a haver kategóriába sem kerülhet be, nemhogy barát..., pff... És így belegondolva: haverért vertem el a pénzem javát... Hogy egy havernak mindene meglegyen, amire csak vágyik. Karórától a médiacenterig, autógumitól a kályháig..., stb.
Tanultam a dologból és előre sajnálom azt az illetőt - ha egyáltalán valaha is lesz ilyen- aki egyszer közelebb kerül hozzám, mert egy huncut fillért sem fogok áldozni rá, a kapcsolatra.
Minden férfi disznó. Ki így, ki úgy. Teljesen elvesztettem bennük a hitem és már nincs bizalmam egy körömhegynyi sem.
Hullámokban rám tör a keserűség. Fáj minden perc, amit vele töltöttem. Innen tudom, hogy sokat jelentett nekem. Ma már csak bántani és alázni szeretném, annyira haragszom rá. Még soha, senkire nem haragudtam ilyen mélyen és ilyen tartósan. Azt hiszem, még a halálos ágyamon is úgy fogok rá gondolni, mint életem legnagyobb szélhámosára.

február 1., 21:14 · 
Megindult a lavina...
Olyan keserű emlékek rohantak meg újfent, hogy ú. Már megint nem érte, nem utána, hanem miatta fáj a szívem-lelkem.

február 1., 21:19 · 
Baranyi Ferenc:
"Nem szabad ...
Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.
Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott
Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni."
Igen, el kellene tudnom már engedni...

február 2., 21:50 · 
Velem kétszáz év nem elég. Ígérjek meg négyszázat és ha lejárt, újra megbeszéljük.
Szélhámos...

február 3., 13:44 · 
Régen egyszál magam is betelepedtem a tévé elé ha valami izgalmas meccsnek néztünk elébe. Aztán vele pedig kimondottan élmény volt focit nézni, irtó helyesen drukkolt. Még Lucikutya is bele-belevakkantott egy-egy izgalmas helyzetben a felkiáltásaiba. :D Ma már nem nézek focit, mert tudom, hogy ő nézi és nem akarok vele közösséget vállalni még ebben sem. Csacsiság, de így érzek. És nem veszek "olyan" sajtot, amit ő szeret és nem mondok, nem csinálok olyanokat, amiket vele. És nem iszom meg egy korsó sört, mert az is rá emlékeztet, arra, milyen jókat söröztünk-bolondoztunk a Rómain. Sok dologtól van ellenérzésem csak azért, mert tudom, hogy ő szereti, megteszi.
Szerettem volna vele megöregedni, halálomig szeretni. De valószínűleg egy másik nő miatt erre esélytelenné váltam. Nem könnyű ezen átvergődni, nem is ment könnyen. Hogy mostanában megint miért nyivákolok? Már majdnem túl voltam az egészen, de a minap összefutottam valakivel, aki részletezte, mennyire szereti nézni az ablakból, ahogy sétálok vele, ahogy mindig nevetgélünk, át-átöleljük egymást, megfogjuk egymás kezét, játszunk a kutyussal, üldögélünk a padon és jókat beszélgetünk, milyen irígylésre méltó ez az összhang és szeretet. Azt hittem felüvöltök... És mi tagadás: visszaestem. De majd kilábalok. Van bennem akkora harag, hogy menni fog.

február 5., 9:45 · 
Mintha én írtam volna - még akkor. Ma már mást írnék.
Po Ékip: Ne hagyj egyedül …

mert a magány, csak itt tud fájni,
a Földön, hol testté válik a lélek,
ott, ahol esténként a semmibe nézve
vacog a lelkem, s egyedül félek,
mert semmivé lesz minden körülöttem,
nincsenek hangok, nincsenek színek,
s a semmi is csak azt kérdi, mire várok,
miért nem indulok, várok, de minek?
törött szalmaszál csonkja kezemben,
szappanbuborék álma csak álom,
meztelen létem a semmi öleli,
a Mindenséget is tán őbenne találom.

február 5., 10:39 · 
Menj 
Ne nézz vissza, ne szólíts, ne keress, mert ahogy veled voltam évekig, nagyon fáj.
legfájóbb felismerésem hogy tévedtem, lelkem lelked nyomába már csak zokogni jár.
Éber éjjeleken, mikor magamba nézek, már nem hiányzol, elmúlt a szerelmes révület
s bár egyedül tudni magam rosszabb sok mindennél, megtagadlak, már jobb nélküled.
Fájó emlékek túl hosszú sora szomorít el, így nem sóvárog utánad a testem sem már 
és nem hiányzol már annyira, hogy üvöltenem kelljen jöjj vissza kék madár...
Ám hiányzik kegyetlenül fájón egy kéz, mely megsimítja szomorú arcom
egy nevemet kedvesen szólító mély hang és mosoly egy férfiarcon.
Egy őszinte szív, az hiányzik, melyben csak én vagyok és menedékre lelek, 
és még egy erős kar hiányzik, mely átölel, ha kell védelmez, ha kell szeret. 
És kell még egy ígéret: örökre! de nem tőled kérném. Attól aki szeret.
Ha tehetném csak menekülnék vissza az időbe, hol még nem ismertelek.

Ne gondold, hogy te tökéletes vagy -vágta a fejemhez, amikor szembesítettem egy-két ellentmondásosságára.
Nem gondoltam. Csupán elvártam, hogy ahogy én is jeleztem ha valamit másképp gondoltam/szerettem volna/képzeltem el, akkor mint én, úgy ő is szóljon. Nem tette. De gyakran azt mondta: én így vagyok jó, semmin nem változtatna bennem/rajtam. Kis csacska én meg elhittem.
Hogy bízhattam meg ennyi éven keresztül Benne, hogy nem vettem észre a megjátszós énjét? Azért le a kalappal, mert 13 éven át el tudta velem hitetni, hogy olyan, amilyennek szeretném, amilyennek bemutatta magát az elején nekem. Ez nem kis teljesítmény. Másnak pár hétig sem megy ez. Kiváló színész. Művész úr...

Óóó, hát az nagy tévedés, hogy az egyedül van és a magányos az ugyanaz.
Cseppet sem mondhatnám magam magányosnak, ugyanakkor meglehetősen egyedül vagyok. Magányos akkor lennék, ha nem lennének a gyerekek és pici uncsi, nem lenne a kiskutyám, a barátok, a kutyások. De vannak! Így hát csupán társam, párom, másik felem nincsen. Kicsit lógok féloldalasan, de hát majd megszokom, mindent meg lehet szokni. A tény elfogadása a nehéz.

február 6., 11:15 · 
Én tudom a választ ezekre a kérdésekre: NEM. Nem lenne. Mert egy bitang áruló. De ha akarna is az lenni, vetném inkább magam idegen karjába, mintsem hozzá fussak. Már nem hozzá, hanem tőle menekülnék. Ez azért ám elég nagy változás az életemben. Örömmel tölt el, hogy így érzek. Hogy már nem tudna olyan dolog történni, hogy hozzá akarjak futni. -vállveregetés-
olnay András: Lennél-e menedékem?
Lennél-e menedékem,
ha teljesen eláztat az eső?
Lennél-e menedékem,
ha nem is próbálnék erősnek látszani?
Megsimogatnál akkor is,
ha mocsárba merültem előtted?
Lennél-e menedékem,
ha siralmas kiszolgáltatottságom
egyetlen érintésért könyörögne?
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba?
Lennél-e a menedékem,
akkor, mikor magam elől menekülök …
talán pont hozzád?

Na és akkor azt hiszem, ki is fújt a sok napja bennem feszülő düh. Megnyugodtam. Egy jó darabig elleszek.
Biztos meglepődne, ha valami csoda folytán erre az oldalra vetődne és szembesülne vele, mennyire lesújtó a véleményem róla, mennyire át(le)értékelődött a kapcsolatunk a szememben. Ez van hapsi... (ha netán látnád)

Az jutott megint eszembe, hogy kár volt.
Nagyon édesszájú vagyok, nálam a süti heti egy-két alkalommal alap. Mivel még tavasszal megvolt nekem a tévpárom, együtt mentünk el megvenni egy mindentudó konyhai robotot, a régi nagy vágyamat. És akkor a sütiket is, meg mindent könnyebben készítem el és úgyis mindig neki is csomagolok, szóval dolgozzon a robot.
Amikor lelépett, azt mondta: hónapokkal ezelőtt elhatározásra jutott. Fene egye meg. Miért nem beszélt le a robotról, hiszen kapásból négy emberrel kevesebbre kell már sütnöm, azaz egyszál magamra. Én meg megvettem a nagy kapacitású munkagépet. Aminek ugyan nagyon örülök és még mindig fizetem a részleteit is, csak épp nem tudom kihasználni. Mivel a gép ott áll a pulton, mindig látom, mindig eszembe jut, hogy na ennyire nem érdekelte őt, hogy segítsen nekem tervezni, szervezni, esetleg vigyázni a pénzemre. Az sem érdekelte soha, ha kölcsönt kért, hogy van-e szabad pénzem vagy fel kell törnöm egy lekötést...
Mit össze nem mérgelődök én emiatt a pali miatt...
De mindig jobb, mikor így kiírom magamból. Szeretnék nem haragudni rá,ezért írom ki magamból, szeretnék csak a szépre emlékezni, de sajnos a szétválásunk akkora ütés volt, hogy ez nem megy. Majd idővel. Azért már most SOKKAL jobban érzem magam, már tudok aludni, nem kapok szívdobogást, nem remegek, már csak dühös vagyok. Tök jó.
És most visszamegyek a konyhába és ott főzőcskézek a robot mellett. Akit szeretek, csak mindig ez a pernahajder jut eszembe róla.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!