Árva kutya

Neki nem tudom elmagyarázni, hogy miért nem szeretjük többé tibit. Ő nem érti, miért nem zörren a kulcs a zárban, miért nem jön.
Tegnap gyönyörű napsütéses idő volt. Lementünk Luca kutyussal sétálni, vakondtúrásozni, bozót alján egerészni. Mivel jó idő volt, sok volt a bringás. Kicsi kutyám lefeküdt a dombtetőn és figyelte őket. Amikor közeledett egy, csóválni kezdte a farkincáját, aztán a levegőbe szimatolt, majd rám nézett. Én pedig mindig mondtam: nem kicsim, nem tibi. Ez sok alkalommal megismétlődött. Egészen megsajnáltam őt. Annyira várja még mindig, olyan őszinte szeretettel, hogy mondjam el neki, hogy nem jön többé? Nézi a beparkoló autókat, ellenőrzi, hogy nem véletlenül mégis jön? De nem. Új és új csalódások.
Szegény, apátlan árva kiskutyám.
Arról már nem szól a történet, hogy én mennyire vagyok nélküle árva, mennyire vesztettem el a hitemet, a bizalmamat, mennyire elveszett a másik felem, hogy tört darabokra a lelkem, facsarodott meg a szívem, mennyire haltam bele... Én tudom, hogy befejeztünk egy történetet, hogy nem érdemes már a könnyeimre, sóhajomra, bánatomra, nem érdemli meg, hogy akár csak gondoljak is rá. Dühös és megbántott vagyok és nekem már nem hiányzik egy porcikája sem.
Na de a kiskutya kisírja még érte a kis szemeit.
Pukkadj meg tibi.